Azt az arckifejezést sohasem felejtem el. Zavart tanácstalanság, értetlenség, vagy egyszerűen leplezetlen rosszkedv? Mohó érdeklődéssel próbáltam olvasni Chris Dyer tekintetében, ahogy a Ferrari garázsa elé felállított paravánra dőlve kibámult az épp üres jerezi boxutcába. Nem akartam túlzott jelentőséget tulajdonítani valaminek, ami talán csak egy gyenge pillanat volt, elhamarkodottan levonva a túlságosan is kínálkozó következtetést - ki tudja? Dyer esetleg csak bal lábbal kelt fel -, de bármeddig figyeltem, a helyzet annál érdekesebbnek tűnt.

Merthogy négy-öt méterrel Dyer mögött, az F2007 nyitott pilótafülkéjébe is látványosan bezárkózva ott ült Kimi Räikkönen, a Ferrari vadonatúj szerzeménye. 2007. február 7-et írtunk, és ez volt Kimi harmadik tesztje a maranellói istállóval - mindenki izgatottan várta, hogy az a versenyző, akit a McLarennél töltött ígéretes, de vb-győzelem nélküli évek során sokan máris a mezőny legjobbjának könyveltek el, mire lesz képes Michael Schumacher elhagyott autójában.

Hát, ahol én álltam aznap délután, onnan az előjelek egyelőre nem tűntek biztatónak. Kimi a garázs félhomályában is félig lehúzott sisakrostéllyal üldögélt, az elszigeteltség szobraként mereven bámulva maga elé, még véletlenül sem nézve a Ferrarija körül sürgölődő szerelőkre, akiket ez az elutasítás - vagy, ahogy nemrég egykori csapattársa, David Coulthard fogalmazott: netán szégyenlősség? - szemlátomást szintén zavarba hozott. Semmi szemkontaktus, semmi visszajelzés. Még egy-egy odavetett megjegyzés vagy pillantás sem. Semmi, amit megszoktak, amikor Michael vagy Felipe ült az autóban. A légkör nem volt ellenséges, csak szigorúan tartózkodó, mintha Kimi meghúzott volna egy vonalat, félreérthetetlenül azt üzenve a környezetének: én vezetni vagyok itt. Végezzétek a dolgotokat, ahogy én is elvégzem az enyémet, aztán hagyjatok békén. A többihez nincs semmi közötök.

Kimi idegenként ült a Ferrariban. És azon a napon még tényleg idegen is volt, ám az embernek valamiért az a benyomása, hogy idegen maradt egészen mostanáig; Jean Todt hiába próbálta ölelgetni a győzelmei után, a Ferrari sajtóirodája hiába igyekezett szentimentálisan áradozó nyilatkozatokat adni a szájába, Kimiből sohasem lett Michael. Ahogy a McLaren nem tudta szögletesre szabni a személyiségét a Ron Dennis-i, steril technokratizmus szellemében, úgy a Ferrarinak sem sikerült érzelmes ál-latint faragnia belőle a sorozatgyártott, hamisítatlanul Maranello-ízű idézetekkel. És ez nem is baj. Kimi az Kimi. Épp ezt szeretjük benne.

Bárhogy is van, semmiképpen nem felejthetjük el, hogy Kimi a Ferrarival szerezte - ezidáig egyetlen - világbajnoki címét, a házasságukat tehát, még ha nem is a mennyben köttetett, hiba lenne kudarcnak nyilvánítani. Az viszont tény, hogy elsülhetett volna jobban is, mert mind ők maguk, mind a közvélemény többet vártak tőle. A tehetsége alapján Kimi többet érdemelne egyetlen vb-címnél, és még azt is mondhatjuk, hogy nem abban az évben nyújtotta a legjobb egyéni teljesítményét, amikor végre feltette a várva várt pontot az i-re.

A Ferrari és Räikkönen válópere pontosan olyan volt, mint a kapcsolatuk: visszafogott, higgadt, hisztimentes. De vajon mi vezetett a szakításhoz? Amennyire közismert volt, hogy a Ferrari lapátra teszi Kimit, máig annyira rejtélyes, hogy tulajdonképpen miért. A banális igazságon túl, miszerint az egyik fél úgy érezte, nem kap meg valamit a másiktól, amit fontosnak tart, legfeljebb találgatni tudunk.

Az egyetlen árulkodó kijelentést a Ferrari elnöke, Luca di Montezemolo tette, célozva rá, hogy Kimi nem volt eléggé csapatjátékos, és "mindent magában tartott." Az imént éppen azért idéztem fel azt a két és fél évvel ezelőtti jelenetet Jerezből, mert gyanúsan egybevág azzal, amire Montezemolo utalt. Még fényképem is van róla; ki-ki megítélheti maga, hogy mit szűr le Dyer mimikájából (lásd lent).

Pedig a Ferrarinál már előre ismerték a váltás buktatóit, és tisztában voltak vele, hogy Kimit nem szabad Michaelhez hasonlítaniuk. "Az első napon, amikor Kimi beült az autóba, világossá vált előttem, hogy teljesen más versenyző - nemcsak Micheltől, hanem mindenkitől különbözik, aki valaha nálunk vezetett" - mondta Dyer 2007 májusában. - "És itt nem arra gondolok, hogy nem beszél eleget vagy nem mosolyog! Abban más, ahogy az autót vezeti, ahogy a kormánykereket, a gázpedált és a féket használja."

"Hozzászoktunk egy bizonyos munkamódszerhez, aztán hirtelen teljesen mással találtuk szembe magunkat. És őszintén szólva az volt az első dolgunk, hogy hátralépjünk egyet, és hagyjuk Kimit kibontakozni. Nem reagálhatunk minden problémára úgy, hogy 'Michael ezt és ezt csinálta volna.' Ezt nem szabad. Ő nem Michael, ő más."

A kulturális különbségeket a jelek szerint mégsem sikerült áthidalni. Bármennyire is a német Schumacherről meg a francia Jean Todtról meg az angol Ross Brawnwól emlékszünk rá, bármennyire nemzetközi sportág az egész Forma-1 is, a Ferrari eredendően a mai napig olasz temperamentumú csapat - sétáljunk be a garázsukba, ugorjunk be hozzájuk egy pastára, és azonnal ki fog derülni, hogy a szerelők, a kamionosok, a vendéglátósok mind-mind olaszul beszélnek. Noha az unalomig ismert nemzeti előítéletek jegyében Schumachert is szívesen vádolták germán személytelenséggel, belé azért a látszat ellenére szorult némi hajlam a közvetlenségre. Sohasem volt az a típus, akinek nem lehet megmutogatni a családi fotóalbumot, mert közönyösen keresztülnéz rajta, mintha másodrendű parciális differenciálegyenleteket dugnának az orra alá. Kimitől viszont mi sem áll távolabb.

Most kérdezhetnénk, hogy mi köze a családi fotóknak a munkájához, amely abból áll, hogy gyorsan kell vezetnie. Csakhogy ez durván elnagyolt megközelítés. A Forma-1 csapatsport, s mint ilyen, a közösségeket teszi próbára. Amíg az autó jó, egy ügyes versenyző is elég hozzá, hogy kihozza belőle a maximumot; de amint problémák adódnak vele, a megoldás máris mindenkitől hatékony együttműködést követel. Ha a versenyző nem képes a közösség tagjaként funkcionálni, ha emberként nem tudja kivívni a többiek bizalmát, idővel óhatatlanul hátrányba kerül azokkal szemben, akik a viselkedésükkel maguk mellé állítják a csapatot. A sikeresség részint még az autósportban is a szociális készségeken múlik.

Ezért megalapozatlan az a felvetés, hogy Massa csak azért volt képes felvenni a harcot Räikkönennel, mert a Ferrari az ő szekerét tolta. Akik meg vannak győződve Kimi felsőbbrendűségéről, azoknak ez kitűnő ürügy arra, hogy a számukra zavarbaejtő eredményeket megmagyarázzák vele, ám az elméletüket egyetlen tény sem támasztja alá. A kényelmetlenül prózai igazság alighanem az, hogy ha Felipe adottságai a vezetés terén egy hajszállal el is maradnak Kimiétől, ezt a hiányosságot a közösségben elfoglalt szerepe révén, mivel a csapaton belüli szociális hálóban biztosabb helyet vívott ki magának, ellensúlyozni tudja. És ebben nincs semmi szégyellnivaló; bárhogy fanyalgott Nigel Mansell 1990-ben, amiért Alain Prost "mindig tökéletes autót akart", és egy tökéletlent nem volt hajlandó elvezetni anélkül, hogy megpróbálta volna optimalizálni a teljesítményét, valójában ez is a játék része. Ha azért győzöd le a csapattársadat, mert jobb beállítást találtál, az nem a te hibád. Jobb beállítással, vagy anélkül, de te voltál a gyorsabb - ennyi.

És ezzel elérkeztünk az egyik kulcsmozzanathoz: a sokat emlegetett kulturális különbségeken túl Kimi azóta gyötrődik egy rejtélyes technikai problémával is, hogy megérkezett Maranellóba. Korábban éppen az egy mért körös tempójával hívta föl magára a világ figyelmét, ám a Ferrarinál ezen a téren sohasem talált rá a helyes ösvényre. Ez éppúgy gyökerezhet az autó tervezését meghatározó filozófiában, mint abban, hogy Kiminek nem elég jó az alkalmazkodókészsége. Elvégre ugyanazzal a technikai háttérrel Felipe gyakran gyorsabbnak bizonyult az időmérőkön, még magasabb üzemanyagszinttel is.

Kimi eleinte azzal indokolta a küszködését, hogy nehezen szokik hozzá a gumikhoz; végső soron tény, hogy a Saubernél töltött legelső évét, azaz 2001-et leszámítva végig Michelinekkel versenyzett, mielőtt átült a Ferrariba. Az első nagydíját így is megnyerte ugyan, utána viszont annyira mély hullámvölgybe került, hogy folyamatosan kénytelen volt magyarázkodni, és szinte minden tesztet követően azt állította, végre megtalálta a megoldást. Ennek ellenére a mai napig az időmérő jelenti az Achilles-sarkát, mert rendszerint a hosszú etapokon teljesít jobban. Valójában a 2007-es vb-t is azzal sikerült megnyernie, hogy a szezon második felében elképesztően kiegyensúlyozottan vezetett a teljes versenytávokon. Csakhogy ez a mutatvány a természetéből adódóan kevésbé látványos, mint a parádézás az edzéseken, Kimit ezért egyre gyakrabban vádolták azzal, hogy beleszürkült a mezőnybe, és még előzni sincs kedve, mindig kivárásra játszik. Márpedig a rajongói annak idején nem ezért habarodtak bele. Habár ezt a váratlanul az ölébe pottyanó vb-cím utóbb feledtetni tudta, a Ferrari már 2007 júniusában olyan híreszteléseket volt kénytelen cáfolni, hogy Kimit meneszteni akarják. Az elmúlt hónapokban ismét rátalált két évvel ezelőtti, hosszúetapos önmagára, az edzéseken viszont továbbra is küszködik, s mivel a rajtpozíció a jelenlegi, hihetetlenül sűrű mezőnyben kiemelten fontos, a Ferrarinál valószínűleg nincsenek elragadtatva tőle, hogy immár három szezon óta birkózik ugyanazzal a problémával. Néha, még ha kimondatlanul is, alighanem mégiscsak előkerül az a "bezzeg Michael..."